A szerencséről

Na ez az amit már én is nehezen hiszek el… Egyre inkább növekszik azirányú tapasztalataimnak a száma, amik arra a következtetésre engednek juttatni, miszerint a minket bármikor is éppen érő szerencse vagy balszerencse aránya gyakorlatilag az éppen aktuális fizikai (lásd másnaposság) és lelki (pozitivitás) “erőnlétünk” függvénye.

Dr. Bruce Lipton – A gondolatok és a gyógyulás

“Dr Bruce Lipton arról beszél, hogy a pozitív gondolkodás miért nem tud működni sokszor. Ahhoz, hogy az elmét sikeresen használjuk egészségünk visszaállítása, sikerességünk elérése és problémáink megoldása céljából, tisztába kell kerülnünk azzal, hogy milyen programok működnek a tudatalattinkban.”

“Az a probléma, hogy a hagyományos allopatikus orvoslás teljesen be van zárva a newton-i fizika világába.

Még az elmét se veszi figyelembe a gyógyítási folyamatban.

A teljes orvosi képzés során a hallgatók mindössze 15 percet foglalkoznak a placebo hatással.

A placebo-hatás pedig arról szól, hogy az elme képes befolyásolni az egészségi állapotot.

Más szóval, ha azt hiszed, hogy ez a varázslatos gyógyszer az, ami téged meg fog gyógyítani és beszeded, az elméd elfogadja ezt a varázsképességet és meggyógyít a szer, még akkor is, ha nem volt más, mint egy cukortabletta.

Az már bizonyított tény, hogy az összes gyógyulás egyharmada a placebo-hatásnak köszönhető.

A Szeretet installálása

ValóVilág-elemzés párbaj előtt

Olivér vagy Béci? Béci vagy Olivér? – már előre látom/hallom Stohl Buci álhisztérikus harsogását maeste majd a Valóvilág kiszavazóshowjában.. Amúgy szórakoztató, folyamatosan követem a Valóvilág eseményeit. És elgondolkodva rajta szerintem inkább az a gáz ha valakit nem érdekel egy ilyen nyilvános emberi kísérlet vagy miez..:)
Láttam egy egész jó(!) beszélgetést Olivér haverjaival. Hiteles, intelligens underground arcok, Nem Közölt Sáv a zenekaruk neve.. A legvégén elhangzik egy ilyen is, hogy ahonnan ők jöttek abban a (rap) szcénában, ott azt szeretik, az a hiteles, ha minél őszintébb valaki. Ez megmaradt. Ez elgondolkodtató, kulcsfontosságú dolog.. Meg kifejtették többek között, hogy a taktikázás mint olyan nem szimpatikus sokaknak, pejoratív címkével látják el, holott az csak a játék része. Merthogy ez az egész egy játék, ami egy fődíjért folyik és az a balfasz aki nem taktikázik érte. Belegondolva igazuk van. Olyan mintha a pókerben felrónánk a blöfföt a másik embernek, hogy az nem etikus. Vagy nem etikus tudni az esélyeket és aszerint játszani lépésről lépésre.
Őszinteség vagy taktikázás feltétlenül kizárná egymást?

Ikerláng

“Ikerlángja mindenkinek csak egy van. Ő a szellemünk másik fele. Frekvenciaszámuk megegyezik. Együtt kell lenniük, folyton folyvást az egyesülést keresik. Az Ikerláng, olyan mint mi. Tükörképet mutat nekünk, ezért is nehéz elviselni, mert visszatükrözi az összes olyan tulajdonságunkat, amit nem szeretünk. Addig nem is hoz össze minket a sors – vagy ha igen, akkor el is választ – , amíg mindkét fél saját magában meg nem találta a harmóniát, az egyensúlyt. Hiszen hogyan várhatnánk el valakitől, hogy elfogadjon, ha mi sem tudjuk saját magunkat elfogadni? És hogyan tudnánk elfogadni azt az embert, aki ugyanolyan mint mi, ha saját magunkat nem szeretjük?
Ha fejlődünk, akkor őt is emeljük, ha rossz kedvünk van és negatívak vagyunk, akkor őt is lehúzzuk.
Tehát legyünk mindig pozitívak!”

“- nagyon ritka kapcsolat, mindenkinek csak egy ikerlángja van
– alapja, hogy amikor testbe akartunk születni, akkor a lélek kettévált, és nemet választott. A másik felünk az ikerlángunk.
– először nincs vonzalom, csak megmagyarázhatatlan kíváncsiság
– a környezetünk nem érti a kapcsolatot
– olyan, mintha mindig ismertük volna. Az az érzésünk, hogy pontosan olyan, mint mi
– nem játszanak szerepet, éppen ezért közös életük első időszakát végigveszekszik
– ha képesek összecsiszolódni egységként tudnak élni. Ha nem, ez lesz tipikus “se vele, se nélküle” kapcsolat.”

“Az ikerláng energiája a te tükörkép energiád. Az ikerláng az, aki megtalálja a “másik felét” annak, amit keres. Az ikerláng energia nem feltétlenül partnerkapcsolat, mint a lélektárs. Sokkal inkább arról szól, hogy bizonyos célból összekerül két ember, hogy együtt létrehozzanak egy egészet, ami külön-külön hiányzik belőlük, mint lehetőség vagy cél.
..
Néha az ikerlángok között is szerelmi viszony alakul ki, ám ha ez a helyzet, ez a nagyobb kép miatt van így… valamit együtt kell megvalósítaniuk. A lélektársak az öröm, és az élet kiterjedésének megtapasztalása miatt vannak együtt. Az ikerlángok kapcsolata arról szól, hogy közösen létrehozzanak valamit, amire egyikőjük sem lenne képes egyedül. A lélektárs és az ikerláng ugyanaz a személy is lehet! Ha ez történik, az valóban nyilvánvaló.”

– Ikerláng meditációk:
http://www.alomkereso.com/?q=ikerlang_meditacio
http://meryeniko.blogspot.com/2008/02/ikerl-ng-meditci-celia-fenn-2008.html

– Egyéb ikerláng írások:
http://www.szivkozpont.eoldal.hu/cikkek/tudositas-a-sziv-terbol/lelektars-ikerlang_-hogyan-ismered-fel_
http://dalzso.freeblog.hu/categories/Zadakul_Ati/

– Angolul:
http://www.blog.sandycristel.com/2010/01/27/twin-flames-souls/

– Ajánlott könyvek (állítólag):
Elizabeth Clare Prophet – Lélektársak és ikerlángok
Eckard Strohm – Atlantisz mestertudása

Kritika másokkal szemben

Na ma is tanultam új dolgokat. Erről a tökjó oldalról: www.trans4mind.hu

„Legjobban úgy segítünk másokon, ha bízunk bennük.”
Jessica Ortner

“Azért kezdem ezzel az idézettel, mert azt tapasztaltam az évek során az egyéni és csoportos foglalkozásaimon, hogy a legtöbben a legfontosabb céljuknak vagy a legnagyobb gondjuknak azt tartják az életben, hogy segítsenek valakinek megoldani a problémáját, aki többnyire a közvetlen környezetükben él. Ott motoszkál belül: „Mit csináljak, hogy ne késsen el, rakjon rendet, tanuljon rendesen, ne igyon (alkoholt), igyon többet (vizet), sportoljon, átmenjen a vizsgán, leszokjon a dohányzásról, többet egyen, kevesebbet egyen, találjon magának egy hozzá illő párt, pihenjen eleget, kevesebbet dolgozzon, jöjjön haza időben …. a férjem, az apukám, a barátnőm, az anyukám, a munkatársam, az unokám, a lányom, a fiam, ….”

Gondoljuk át türelmesen, figyelmesen: amikor engem zavar vagy nekem nem tetszik, hogy valamit csinál vagy nem csinál a másik, és rá szeretném bírni a változtatásra, akkor hasznos, ha felteszem magamnak a kérdést: „Ez vajon az ő célja vagy az enyém? Hozzá akarom őt ehhez segíteni vagy inkább arról van szó, hogy azt akarom, azt várom el, hogy megvalósítsa a vágyaimat? Az a helyzet, hogy magamat szeretném látni benne egy jobb kiadásban? ” Ha igazán őszinte tudsz lenni magadhoz, akkor a válasz az utolsó kérdésre többnyire: igen.

Szánj erre időt. Morfondírozz el rajta.

Ha a válaszod igen volt, akkor mondd magadnak szeretettel: „OK, rendben, tettem egy nagy lépést előre: megértettem magam. Nem biztos, hogy tudom, miért alakultak ki bennem ezek a kívánságok, de biztosan megvan az okom rá, hogy így gondolom. Eddigi tapasztalataim szerint így tartom helyesnek. A legjobbat akarom a másiknak.”

Aztán kérdezd meg magadtól: „Vajon én örülök-e, ha bárki elégedetlen velem, mert elkések, nem rakok rendet, nem tanulok eleget, iszom (alkoholt), nem iszom elég vizet, nem sportolok, nem sikerül a vizsgám, dohányzom, keveset eszem, túl sokat eszem, nem találok magamnak párt, nem pihenek eleget, túl sokat dolgozom, későn megyek haza …. Mit szeretnék ebben a helyzetben?”

Valószínűnek tartom, hogy azt, hogy ne szóljon bele, higgye el nekem, hogy elég nagy és elég ügyes vagyok ahhoz, hogy eldöntsem, mit csinálok. Bízza rám. Bízzon meg bennem!

Próbáld meg azt, hogy mostantól (ha megy, egyből, ha nem, fokozatosan, napra nap jobban) megbízol a férjedben, apukádban, barátnődben, anyukádban, munkatársadban, unokádban, lányodban, fiadban, … – akivel gondod van. Ezzel le fog dőlni egy fal, a bizalmatlanság fala, amire az van írva láthatatlan betűkkel, hogy „ezt-te-nem-tudod-megcsinálni”. Ettől az önbizalma növekedni fog. És még egy óriási problémát leveszel a válláról: nem fogja azt érezni, hogy nem tud eleget tenni a kívánságaidnak, elvárásaidnak, vagyis azt, hogy „nem vagyok elég jó neki”. Barátságosabb lesz a hangulat otthon, a munkahelyeden.

Aztán majd mehetsz tovább is: kiterjeszted a kört másokra, a tágabb környezetedre is :).
bővebben itt.

…

“egyszerűen eldöntöd, hogy bármit látsz, hallasz, nem bírálod meg. Pont. Ilyen egyszerű. Végtelen békesség és nyugalom költözik beléd, nem lobban fel benned harag, méreg; semmi indulat, felháborodás.

Kicsit hadd segítsek:

Először csak vedd észre, ha kitört belőled a kritikus. Türelem, türelem, :o) örülj, hogy az első lépést már meg tudod tenni: észreveszed, amikor megbírálsz másokat. Figyeld meg, mit érsz el vele?

1. az illető megbántódik, megsértődik, eloldalog vagy kényszeredetten reagál, netán felháborodik és felemeli a hangját. Egy picit sem lesz jobb a világod, az életed.
2. semmit, az illető nem is hallja, amit mondasz, mert nincs ott veled. Egy picit sem lesz jobb a világod, az életed.

Második fázis: már egyre többször eszedbe jut, hogy semmi értelme a kritizálásnak, hogy milyen jó nélküle, derűsebb, nyugodtabb, pozitívabb vagy.

Harmadik fázis: kisimult, békés vagy, megnyugvással és örömmel tölt el, hogy milyen jól vagy így, hogy nem háborogsz azon, amit más mond vagy csinál. Ha néha mégis kicsúszik a szádon egy-egy bírálat, csendben hagyod elpárologni ezt a gondolatot és a vele járó érzést. A bírálat mentesség lecsendesíti az elméd, tehát jó ötlet, ha ezzel az állítással kezded a napod a következő két héten, amíg újra talákozunk:

Ma nem kritizálok senkit és semmit.“

Riszt Orsolya

Először a Tudatosság

Az elfogadás a tudatosságból nő ki.
Mohóság van benned; figyeld.
Becsvágy van benned; figyeld.
Hatalomvágy van benned; figyeld.

Most még ne bonyolítsd a dolgokat az elfogadás ideájával, mert ha megpróbálod elfogadni, de nem sikerül, akkor elkezdesz elfojtani. Ezért vannak elfojtások az emberekben. Nem tudják elfogadni a dolgokat, ezért az egyetlen megoldás elfelejteni őket, és bedugni a sötétbe. Akkor minden rendben van, úgy érzed, nincs probléma.

Először is, felejtsd el az elfogadást. Egyszerűen légy tudatos. Amikor nő a tudatosságod, és teljesen éberré válsz, az elfogadás természetes következmény. Ha látod a tényt, kénytelen vagy elfogadni, mert nincs hová menni előle. Mit tehetsz? Ott van, éppúgy, mint a két szemed. Nem négy van belőle, csak kettő.

Amint elfogadsz valamit, csupán ha valódi, akkor tud megmaradni.
Ha hamis, akkor eltűnik.
A szeretet maradni fog; a gyűlölet el fog tűnni.
Az együttérzés maradni fog; a harag el fog tűnni.

Osho

Tánc, Feddhetetlenség, Pozitív szemléletmód — Egy fesztivál tanulságai, 1. rész

Ez megint egy olyan nyári fesztiválszezon volt, akárcsak a tavalyi, de annál jóval inkább, ami után “több” lettem. Leírnám a legfontosabb élményeimet. Illetve azok közül se mindet, talán a két legfontosabbat, legszemélyesebbet kihagynám, épp azért mert nem akarok ilyen módon energiát elvenni a megvalósulásuktól. A nemrég említett pilisi “spiritúrán” hallottam egy ilyet ugyanis, hogy ha beszélünk valamiről, hogy pl. “de jó lenne ezt meg ezt csinálni..”, akkor azáltal a cselekvéstől, a megvalósításuktól vonunk el energiát.. A napokban meg ugyanez szembeköszönt máshol is: “az első felmerülő gondolat az adott szituációra, megöli a cselekvést”. És bizony tapasztaltam is ezt Ozorán (=Ozora fesztivál – “egy” goaparty), akár a tánctéren, vagy akár a Chill sátorban ülve. Ha mellém keveredett egy lány, akár csak tudatalatti, de ismerkedési szándékkal, és ha már felmerült egy gondolat bennem és elkezdtem ezen agyalni, mitévő/mimondó vagy hogyantáncoló legyek, azzal már megtorpan a folyamat gördülékenysége és sokkal nehezebb utána rávenni magam a cselekvésre. És mégha sikerül is a második-harmadik fázisban cselekvésre szánni magam, esetlenné, szétesővé válok, minden téren, meghalt a dolog. Ki kellene iktatni az ilyen gondolatokat valahogy.. De ez egy külön téma, naszóval:

‘Who’s Gonna Teach You How to Dance?’

Elkezdtem táncolni! Táncolni tanulgatni. Ez a dolog teljes egészében kimaradt ugyanis eddig az életemből. Totálisan. Meg is ijedtem mikor egy vicces kis ‘Miért élsz?’ nevű Facebook alkalmazás az alábbi választ dobta:

• Miért élsz?
• [én] megtudta, hogy mi élteti a Földön:
• 1: a táncért

Húha.. sokmindenre számítottam, de hogy ez..:S Erre írta egy haverom: “a rock’n’roll az nem egy tánc” tudnillik. És igen, az eddigi – de mára már szép lassan lezárult – rock/metál életformával összeegyeztethetetlen a tánc, maximum a pogó (juteszembe mekkora energikus élmény volt múlt hétvégén a Szigeten végigugrálni elöl a Monster Magnet koncertjét – felemelő volt az is a maga módján. persze én itt is csak magammal és az ugrálásommal voltam elfoglalva és folyamatosan próbáltam közben elsiklani a nekem ütközni szándékozó testek elöl, többnyire sikerrel).
Szóval, elkezdtem komolyan venni azt a véletlen dobott Miért-et, elkezdtem nyitni a téma felé. Viszont iszonyú nehéz ilyen fejjel, teljesen nulláról elkezdeni táncolni tanulni, kezdve az ilyen kettőtbalra-kettőtjobbra alaplépésekkel.:) Merthogy még az se ment.. Ezt kb sikerült kigyakorolnom Ozora végére, szintet léptem. Eljutottam hosszú órák folyamatos extázisban eltöltött tánca közben (mert volt hogy félnapig “nyomnikellett” nem volt mese: transz!:)) egy olyan szintre végre, hogy már nem érzem gáznak a táncolásomat egy goapartyn. És azért ez nem lényegtelen dolog. Mert nagyon fontos mit gondolunk magunkról, azt árasztjuk kifelé is.
Rájöttem, olyan a tánc is, mint a meditáció és mint ilyen, csukott szemmel jobban megy (a djembézés is jobban megy csukott szemmel). Könnyebb elkapni a fonalat úgy, nincs leterhelve az ember agya a szeme által közvetített tömérdek információval. Csukott szemmel, csak figyelni kell befelé és hagyni hogy a tested magától mozogjon a zenére. Csak engedni. A tested belül tud táncolni magától, csak te vagy az, aki ezt megakadályozza, megnehezíti. El is néztem pár ember robotszerű mozgását. Talán nem is baj, hogy nem tanultam meg előzőleg tánc kliséket, nem rögzültek ilyen lélektelen mozdulatok, így hagyhatom magam tiszta lappal, belülről, saját magától kibontakozni. Persze a lassabb zenékre, mint Aes Dana vagy Asura jobban megy a mozgás, nekem az fekszik igazán, rájöttem. Mondjuk a kézmozdulatokat még bőven fejlesztenem kell, egyelőre csak tesztelgettem az energiaérzékelés gyakorlásokon tanultakat, próbáltam csak érezni az energiákat közben, meg gyógyítani, tölteni magam. A jógát és a táncot kellene ötvözni nekem valahogy. Sőt juteszembe, a Szigeten véletlenül belebotlottam egy néptáncoktatásba egy helyen, nagyon szép volt és vicces, elnézve arra gondoltam, milyen jó lenne magyar néptáncelemeket belevinni a psytrance zenékre táncolásba. Ja egy jótanács, a gyermekeiteket tanítsátok, taníttassátok táncolni mindenképpen!

“Az emberi lét kezdete óta az ember a zenén és a táncon keresztül kommunikál a természettel és a világegyetemmel…A jelen korban a pszichedelikus zenét és a transzban táncolás élményét használjuk arra, hogy tudatunkat összekapcsoljuk a természet erőivel. Remélhetőleg ezen élmények által az emberek érzékenyebbé és figyelmesebbé válnak saját magukkal, a környezetükkel, az emberi természettel és bolygónk szükségleteivel szemben. Ezzel a figyelmességgel jár a megértés és az elfogadás….A tánc aktív meditáció.” – Goa Gil

Aktív meditáció, igen! És még egy apró észrevétel. Minden energiákról szól, energiatöltöttségi állapotról. Az alkohol, a drogok, mind energiát kölcsönöznek a használójának, feltöltik azt. És érdekes, hogy ilyen feltöltött állapotban szimpatikussá válunk az embereknek, megérzik valahogy és vonzóvá válunk. Érdemes körülnézni magunk körül (a tánctéren) egy-egy komolyabb trip, vagy akármilyen feldobódott állapot alkalmával. Bevonzzuk a közelben lévő pozitív embereket, valahogy tudatalatt. Ugyanakkor, amikor nem vagyunk éppen a toppon, akkor meg nekünk érdemes a pozitívabb életvidám emberek társaságát, környékét keresni. Egyáltalán nem mindegy milyen atmoszféra vesz minket körül tánc közben, lehúzó, avagy felemelő! De a lényeg amire – jobb későn mint soha – rá kellett jönnöm: Táncolni jó! (úgyhogy: “Villámgyorsan megtanulhatsz táncolni” című cikk későbbre)

Feddhetetlenség

“A harcos soha nem tehetetlen. És nem meghökkent, és nem rémült, semmilyen körülmények között. A harcosnak csak a feddhetetlenségére van ideje; minden más elapasztja erejét, míg a feddhetetlenség feltölti. A feddhetetlenség meg nem más, minthogy bármit csinálsz, tedd mindig a legjobbat, amit tehetsz.”

Először is megfigyeltem, a körülöttünk lévő emberek sokszor szinte “igyekeznek” cselekedeteinket mindig máshogy, mindig negatív szemszögből, rossz fényben feltüntetni, értelmezni. Mintha mindig keresnék az ember gyenge pontját, ahol tettenérhető, ahol csorba eshet a hitelességén.. Ahogy Márai Sándor írja: “a világ rettenetes torzító tükör is. Olyan, mint azok a görbe tükrök a panoptikumban, melyek a magas embert törpének, a kövéret keszeg éhenkórásznak mutatják.” Én ezeket torzítópróbák-nak neveztem el. Egy nagyobb fesztiválon, sok ember között vehető észre ez legjobban, főleg valamilyen pszichedelikus szer hatása alatt. Minden egyes mozdulatodat mintha árgus szemekkel figyelnék fiktív emberek folyamatosan és mintha igyekeznének mindent, de mindent félreértelmezni.

 

“A harcos önbizal­ma nem azonos a hétköznapi ember önbizalmával. A hét­köznapi ember az őt szemlélők tekintetében keresi a bizo­nyosságot, és ezt önbizalomnak nevezi. A harcos a saját mér­céje szerint törekszik a feddhetetlenségre, és ezt alázatnak hívja. A hétköznapi ember az embertársaiba kapaszkodik, amíg a harcos önmagára támaszkodik. Ábrándokat kergetsz. A hétköznapi ember önbizalma után koslatsz, holott egy har­cos alázatára kellene törekedned. Nem csekély a kettő kö­zötti különbség. Az önbizalom szüli a bizonyosságot; az alá­zat a cselekvés és az érzések feddhetetlenségét.
– Igyekszem a tanácsaid szerint élni. Talán nem én va­gyok a legjobb, de önmagamhoz képest a legjobbat nyúj­tom. Ez a feddhetetlenség?
– Nem. Ennél sokkal több kell. Minden egyes pillanatban át kell lépned a határaidat.
– De hát az maga a téboly. Nincs ember, aki képes vol­na rá!
– Sok mindent megteszel, amit tíz évvel ezelőtt még őrültségnek tartottál. És persze nem a dolgok változtak meg, hanem a te önmagadról alkotott elképzelésed; ami azelőtt lehetetlennek számított, az most egészen természetes, és könnyen lehet, csupán idő kérdése, mikor jársz teljes sikerrel önmagad megváltoztatásában. A harcos előtt egyetlen út nyílik: ha következetesen és fenntartások nélkül cselekszik. Eleget tudsz ahhoz, hogy végigjárd a harcos útját, de még uta­dat állják a régi szokásaid és a mindennapos beidegződések.”
– Carlos Castaneda – Mesék az erőről

“There’s a Party in My Head and Everyone’s Invited”
Belecsöppentem egy előadásba is Ozorán, amit Bognár Tas auraszakértő tartott. Beszélt az lsd hatásáról is egy téma kapcsán, hogy ez úgy működik, hogy egyszerre kavarog bennünk minden: saját tudat alattink, -felettink, kollektív tudattalan, minden, kaotikusan!.. Mindannyian adó-vevő készülékek vagyunk és tudatalatt fogjuk a másik által kibocsátott “infra” jeleket, a gondolatokat. A távirányító működési elvéhez hasonlította ezt Tas. Minden gondolatunk eljut valamilyen formában a másikhoz, mindenki összeköttetésben áll mindenkivel.. Le kellett tesztelnem ezt este nyomban.
És valóban, a torzítópróbákat, mások megnyilvánulásait a tetteimre saját bőrömön, saját fejemben észleltem. Volt egy párórás időszak, mikor szinte egy lépést sem tudtam tenni anélkül, hogy 2-3 ember ne kommentálta volna a fejemben, de szó szerint, sokszor szinte gúnyolódva, szavakkal, de néha csak kacajok kíséretében azt hogy épp leveszem vagy felhúzom a cipőm a Chill sátorban, azt hogy épp iszok, vagy hogy épp pipából szívok, de bármilyen megnyilvánulásomat. Kb mint amikor a kamionosok vagy a taxisok beszélgetnek egymás között rádión. Valaki lead egy “üzenetet” és azok közül akik fogják, mindig van 2-3 ember, aki reagál rá, véleményt nyilvánít, persze itt mindig rosszallóan, a lehető legrosszabbat feltételezve az “üzenet” kibocsátójáról. Őrült, félelmetes, de egyben hihetetlenül izgalmas élmény volt. Ennek utána kell még járnom mennyire volt valós.

Napos vagy árnyékos oldal?

A fesztiválon nézegetve az embereket figyeltem meg, hogy egyáltalán nem mindegy milyen szemmel nézünk egy emberre. Pontosan megérzi azt, hogyha az ő negatív vonásait vesszük észre, valószínűleg éppen a fent említett gondolati “infra” kapcsolat miatt. Tudatalatt megérzi a másik, hogy mit gondolsz róla és aszerint fog viszonyulni ő is hozzád onnantól, ha negatívat, abban a pillanatban elfordul, bezár. A haverom jött oda egyszer meghökkenve az egyik trip alkalmával: “-Haver, itt mindenki kettyós!..:D Így vagy úgy, de mindenkinek van valami “baja”!:D -Viszont te is az vagy, különben nem lennél itt!:D”
Egy goa fórumon találtam egy illetőt, aki szintén észrevette ezt a negatív szemléletmódot, nagyon jókat írt róla, bemásolom az egészet:
“Paradox: Igen ezt én is tapasztaltam. Valamiért az agyam a negatív dolgokra könnyebben rááll és már azzal befolyásoljuk a környezetünket ahogy ránézünk. Extrém, de túlontúl valóságos a kvantumfizikával meg teljesen jól egybecseng. Ha elfogadóan vagy játékosságot keresve nézek valakire sokkal pozitívabb dolgokat kapok, ha valakire rácinkelek akkor meg szabályosan lehúz (de lehet én is őt ez is fontos benne).
Technika a hétköznapokban az indulatkezelés és az, hogy a pozitív oldalt nyomd meg energiával a negatívat meg tudomásul véve direkt kerülni, amolyan lavírozás mint amikor tánc közben kikerülsz valakit. Ha ráfeszülsz egymásnak mentek, ha laza maradsz és nyitott akkor meg kb. a testek maguktól kikerülik egymást mert érzik egymás lényét. Ez megy hétköznap is és a negatív van az előtérben. Ha ezt tudja az ember akkor nem bassza fel magát az első paraszt reakción és ha nem bassza fel magát valszeg a második reakció már normálisabb lesz az irányába, mert a másik figyelme is átterelődik az értékesebb oldalra. Ha valaki elkezdi ecsetelni, hogy mi nem jó, azzal is csak a negatívat erősíti hiába van igaza vagy teszi ezt jogosan. Ha megmondja, hogy mi lenne a jó helyette az már megnyitja a lehetőségeket.”

Ezért mondják Monty Pythonék is azt, hogy: always look on the bright side of life.
Azt hiszem, most elsőre ennyi, a gondolat-kapcsolati, telepatikus élményeimről ezután.

How To Destroy Angels

Ezt ma találtam, tetszik.

Tegnapelőtt meg épp azon filóztam, hogy mennyire nem tudom elfogadni egy ismerősömről, hogy bizony változhatott ő is, fejlődhetett (annyit amennyire mutatja). Miért feltételezem róla hogy csak megjátssza javarészt a tudatos haladó önismerőt? Azért mert évente egyszer-kétszer találkozunk és ezek alapján, ha valakinek ezidő alatt felgyorsult a belső fejlődése, azt kétkedve fogadjuk alapból. Abból a futó 1-2 találkozásból persze, hogy nem jöhet át minden. És biztos hogy velem is vannak/voltak így sokan. Ne csodálkozzak hát ezen, én is így állok hozzá ehhez. “Nem fejlődhetett annyit, ennyi idő alatt, csak rájátszik”.. De mi van ha nem? Miből lehet ezt felismerni biztosan?
És egyébként is, miért mindig a rosszat feltételezzük a másikról?

always missing the holy moment

“A tapasztalat olyan valami amit nem kaphatsz meg, csak közvetlenül azután, hogy épp szükséged lett volna rá.”

– AZ alkohol pedig ebben gátol, hogy felismerj helyzeteket és tanulhass belőlük és úgy tudj reagálni rájuk akkor vagy legközelebb, ahogy a szituáció megkívánja.. a legkisebb ellenállás felé terelve egy adott élethelyzet folyamát.

[ma ez]

Oszlanak a felhők

Tegnap koncerten voltam.. meg egy próbán is. Bár ez utóbbit kívülről hallgattam, a szomszéd felvevő helyiségből, nem akartam fizikai jelenlétemmel zavarni a felvételt, de attól még jelen voltam kintről. Mindkettő kiválóan sikerült, a zenészek is elégedettek voltak magukkal, mindkét helyen, hangot is adott a koncertező zenekar ezirányú örömüknek még a színpadon is két szám között, milyen jól megy éppen nekik az egész zenélés, mennyire egybe van minden. Jó időben voltam jó koncerten, mint ahogy mostanában egyre gyakrabban. Fasza!
És milyen érdekes élmény volt az egész ott eltöltött 4.5 óra alatt össz-vissz 3dl bort inni, meg mellé tudatmódosítót persze, de azt bőségesen. Na de ennyire “tisztán” józanul nem is tudom mikor érkeztem haza utoljára buliból. Persze rákényszerítettem magam, direkt nem vittem több pénzt, amúgy lehet nem sikerült volna megállnom. Megszokásból iszom, pótcselekvés szinten, durva. Elhatároztam hogy szép lassan minimálisra szorítom az alkoholizálást, nem könnyű, nem is gondoltam volna, hogy ennyire rászoktam, ennyire függöm tőle, de menni fog.

Na de visszatérve az önboncolgatásra, az egy nappal azelőtti szatszang inspiráló hatása úgy tűnik nem múlt el, vagy inkább csak az elméletet gyakorlatba is átültethettem, megvizsgálhattam, kibonthattam. A legfontosabb dolgok amiket tanultam és amelyekre példákat is találtam azóta:

– Minden egyes ismerősömre egy számomra valamiért fontos tulajdonság a legjellemzőbb. Egy olyan tulajdonság ami bennem is megvan. És épp ezért 1-1 tükröt tart mindenki felém, azt a tükröt ami rá a leginkább jellemző, az a “fő jellemvonása”, de attól még ugyanaz valahol megvan bennem is, csak nem tudatosult még lehet (kellőképpen).. De ez az egész csak az én szempontomból igaz, csak hozzám viszonyítva van így szerintem. Ez olyan mint egy rendszer amit bizonyos nézőpont szerint csoportosítunk.
Olyan a szemszögemből, mintha egy film lenne az egész és direkt mindenki egy-egy teljesen egyedi tulajdonságra lenne kihegyezve, hogy azt megmutassa, megtanítsa nekem, sajátmagamról.
Van egy ilyesmi, a tükör törvénye hogy: “amit utálsz másokban az benned van meg, csak nem tudsz róla, de ami tetszik a másikban, az is benned van meg”, és arról se biztos hogy tudsz. Ez utóbbiban nem vagyok még biztos. De az is lehet, hogy egyáltalán bármi, ami szembeötlik a másikon, az is benned van meg csak nem tudod?

– “Always look on the bright side of life” – de mindenben!.. A másokat szemlélődés közepette is érdemes a pozitív dolgokat nézni, arra koncentrálni, nem elsősorban a hibákat, a negatívat keresni, nem folyton kritizálni mint ahogy sokszor teszem önkéntelenül.. (Olvastam egy Rupaszov Tamás/Trottel interjút nemrég, elgondolkodtatott, sérelmezte a Quart nevű zenei weboldal egyik újságírójának a hozzáállását, itt egy régi ismerősét hozta fel példának: “…húsz éve negatívumokból épít karriert, mocskolja mindenki másnak a munkásságát. Engem mint kiadót hetente keresnek meg fiatal zenészek és kérdeznek meg, hogy mekkora művészek, és amikor azt gondolom róluk, hogy szarok, akkor is azt mondom nekik, hogy “hatalmas művész vagy, mindannyian óriási művészek vagyunk”. Attól, hogy lealázok valakit, nem gondolom, hogy jobb lenne a világ.”.. Aztán elolvastam 1-2 Quart kritikát pl a Kowalskyról, a Goulasch Exoticáról.. Jókat derültem, tényleg ebben a negatív elitizmusban szenved az arc, de groteszkül súlyosan. Így végzi a munkáját, a negatív oldalról szemléli a dolgokat. Lehet hogy minden egyes kritika egyben a szemlélőt is minősíti?
Én pl Gangát is egy rövid idő után kritikus szemmel kezdtem el figyelni. Nem tetszett, hogy egy pillanatra elkomorult(?) az arca a folyamatos kisugárzás-mosolygások és két beszédtéma között néha. De miért?? Nem tudtam ezt hova tenni.. Akkor a mosoly csak egy maszk és nem is érzi jól magát, vagy éppen valami személyes problémája van, rosszul érzi magát, mi lehet az oka vajon? Csak megjátszaná a megvilágosodottat, egy megélhetési guru lenne és jött megturnéztatni a könyvét? Meg hogy miért ad minden komolyabb kérdésre kitérő választ?? – ilyeneken kattogtam egy ideig, de azóta rájöttem nem kell ezekkel túl sokat foglalkozni, túl nagy jelentőséget tulajdonítani neki. Még ha lenne is benne egy mákszemnyi igazság, ne befolyásoljam már magam, a saját befogadóképességemet ilyenek miatt.. Egyszerűen nekem csak arra kell koncentrálnom a világban járva, mit akar egy-egy helyzet vagy egy-egy személy éppen akkor tanítani nekem, nem pedig fürkészgetni, majd az apró jelekből teóriákat felállítgatni szinte már kényszeresen. Mert ez ilyenkor egyfajta ellenállás, ellenállok a mondandónak is, ami pedig lehet hogy éppen akkor beüthetne ha nincs előzetes ítéletem a személyről aki mondja, ha nem valaminek a szemszögéből vizsgálom és hallom meg az egész helyzetet, hanem minél tisztábban, mentesen minden “szűrőtől” amennyire csak lehet..

– “Ne csinálj semmiből rendszert, ciklust! És ne alkoss elveket!” – Ez itt az előbbi folytatása, ha van egy tapasztalatod valamit illetően, legközelebb ne arra alapozd a döntésed és ne váljon idővel rendszer az ilyen dolgokból – tanította Ganga tegnapelőtt -, sőt, ha emberek mondanak neked valamit, akkor is a mondandót halld meg, ne viszonyíts ahhoz, hogy ki mondja, arról az illetőről való előzetes ismeretekhez..
A kényszeres rendszer/ciklusalkotásról: tegnap a szórakozóhelyen figyeltem 1-2 emberen ezt, bizony ugyanazokat a köröket futják különböző apró témákban, rendszert alakítottak ki tevékenységekből (jó példa a tánc:)). Én magamon pl észrevettem, megszokásból iszom, kell hogy legyen a kezemben egy pohár vagy bármilyen folyadék, különben frusztrálva érzem magam. Egész este nem tudtam mit csinálni a kezemmel, fognom kellett egyikkel a másikat legtöbbször, kemény..:)

És bizony volt tegnap “torzítópróba” is bőségesen. De az mindig van szerintem. Csak részegen nem mindig veszi észre az ember, vagy pedig nem állja ki a próbát, nem vagyok eléggé tudatos, nem vagyok eléggé jelen. De ennek mibenlétéről még később bővebben. Ma megyek megint Gangára úgy döntöttem.:)

[tegnapi zene hazafelé]

 

Személyiségtorzulás

Talán pár hónapja beszélgettem egy régi ismerősömmel, aki úgy lát engem, – mivel évek óta nem ismeri a “mostani énemet” csak a régebbit és persze azt is mint legtöbben, felületesen – szóval úgy lát engem hogy, idézem: “kifordultam önmagamból”.. A napokban meg kaptam egy ilyen választ egy másik haverom felé irányuló kérdésemre, bár az illető saját magára értette viccelődve, hogy “személyiségtorzulás”, de benne volt szerintem burkoltam, hogy igazából ezt leginkább rám értette, jó volt felfedezni a viccen keresztül ezt a tükröt, megpillanthattam azt hogy ő mit lát bennem, hogy lát engem.
De miért van az hogy a régi ismerőseim akik megismertek valamilyennek, azok a mostani énemben, amikor évek óta rendszeresen használok könnyebb tudatmódosító szereket, szóval ők a mostani, teljesebb, tágabb tudatú, felszabadultabb énemet torzként élik meg, betudják simán személyiségtorzulásnak azt a változást amin keresztülmentem az évek alatt?
Ez szerintem a materialista világnézetükből fakadhat, na meg a szűkebb tudatból is mindenképpen, hogy nem hajlandók elfogadni hogy van aki változhat ekkora mértékben pozitív irányba, annak ellenére hogy ez a szemükben furcsának, ijesztőnek hathat és nem tudják hova tenni.
Ők megismertek egy csendes, visszahúzódó, egyszerű valakinek, de belül én mindig is éreztem hogy jóval több vagyok annál amit kifelé tudok mutatni, csak hát a gátlásaim, a falaim visszatartottak. Nem vagyok egy kommunikatív alkat főleg nagyobb társaságban, nagyon nehezemre esik a felmerülő benyomásaimat gondolatokká, majd azokat szavakká transzformálni és rögtönözni élőben. De online más, ott vagyok igazán magam, ott tudok kibontakozni legjobban. Én ezt úgy élem meg, hogy mindig is ez voltam, ez nem torzulás, csak folyamatos letisztuláson megyek keresztül, folyamatosan vedlem le, növöm ki azokat a gátlásokat, amik miatt olyan visszahúzódó voltam élőben. Az hogy ők ezt a folyamatot nem értik és csak a személyiségtorzulás részét tudják felfogni az egy dolog. Nyilván van benne személyiségtorzulás is, de hát ha egyszer addig azok a dolgok elfojtva lapultak a mélyen? Csak felszínre kell jönniük hogy megszabadulhassak azoktól is nemde? Meg hát egyébként is, személyiségtorzulás?? Miért baj az? Ne arról szóljon már az életem hogy egy szépen kimunkált, kiforrott “személyiség” váljon belőlem! Ne az egó műveléséről és hízlalásáról, megszilárdításáról! Úgyis meg kell szabadulni a személyiségtől előbb-utóbb, nem mindegy hogy groteszkül torz, ám folyamatosan csökkenő az a valami, vagy pedig egy látszólag szépen megmunkált, ügyesen kialakított sziklaszilárd rendszer? Alig várom hogy egyáltalán ne legyen személyiségem, ha most éppen torz, és online mégjobban látszik ez, ám legyen, legyen torz, hamarabb felismerem legalább én is a hibáimat, nem nyomom el legalább.
Elhiszem hogy ijesztően hathat egy szűkebb tudattal és úgy tűnik ez a kontraszt a régi és mostani énem között, hogy a sok füvezés hatására kifordultam önmagamból. De csak hagyom felszínre törni a dolgokat, elrettentő az a valami amivé váltam a külvilág számára én elhiszem. De hát a tudatmódosító szereket se véletlenül hívják így, segítenek tágítani a tudatot, az pedig egy fontos szempont, hogy minél nagyobb keresztmetszetét láthassuk át a világnak és egyben önmagunknak.

Hmmm.. és most hogy nekiálltam képet keresni ehhez a bejegyzéshez, találtam egy érdekes cikket. Arra már nagyon régen rájöttem, hogy a szüleim – nemrég jöttem rá, hogy mindketten – úgynevezett paranoid személyiségzavarban szenvednek. Egy rakás tőlük kapott ezzel kapcsolatos dolgot sikeresen felismertem és levedlettem már magamról az elmúlt kb. tíz évben és azt hittem már mögöttem van ez az egész. De jó tudni, hogy ez jóval komplexebb és még mindig akadnak komoly csökevények, feldolgoznivalók.
Ezt a cikket belinkelem, majd még jó lesz visszatérnem rá időnként.

Végülis ennek szemszögéből most megvizsgálva a fenti dolgokat, az ismerőseim semmi mást nem mutatnak, csak egy tükröt, mégpedig hogy még mindig van min dolgozni ilyen téren és én azt mondom, igen, a drogok meg az alkohol legalább felszínre hozzák időnként ezeket a jeleket, hogy észrevehesse mindenki, még akár én is.

[mai zene]

 

Ma elhunyt Popper Péter

Nyugodjék békében! Szerintem az ország elsőszámú pszichológus-mestere/tanítója volt. Most elkezdtem idézeteket olvasgatni tőle, tisztelgésképpen álljon itt egy csokor azok közül, amik a legjobban tetszenek:

Ne menj a romok közé! Ne töprengj azon, hogy alakíthattad volna-e másképp a múltadat. Legfőbb lelki erőd csak a megtörténtek vállalása lehet. Fogadd el, hogy ami történt veled, amit cselekedtél, az a törvényed. Ezért űzz messze magadtól minden megbánást, bűntudatot, lelkiismeret-furdalást, minden olyan belső történést, szégyent, ami megaláz.

A megbocsátáshoz nem kell hívő embernek lennünk. Csak jó embernek. Ez is sok? Akkor rendes embernek. Aki nem őrizgeti magában az összes rosszat, amit átélt.

Tépd le magadról a sleppedet! Ne fájjon a szíved azért, ami elmúlt! Ami fontos volt belőlük, az már benned van, az már te vagy. S ha ott maradsz a romok között, ugyan hova épülhet mindaz, ami még előtted van?

Az én azonos egész történetünkkel, életünk sokszor bizarr, sokszor abszurd, sokszor játékos eseményeivel. Önmagunk megalkotása különböző ellentmondásos vagy egymást erősítő történeteink folyamattá fűzésével valósítható meg.

A romos háznak teljesen össze kell dőlnie, hogy új épülhessen a helyén.

Maga a döntés, a választás aktusa, az ehhez szükséges elszántság és bátorság lelkileg összetart, mint abroncs a hordók dongáit. És maga a választás, ami magában hordja a következmények kiszámíthatatlanságát, az élet kalandját, a “legyen, aminek lennie kell“- attitűdöt, tehát az odatárulkozást a holnapnak.

Minden emberi viszony megszűnését, ellenségessé válását megilleti a halálnak kijáró gyász, elkeseredés és megborzongás a végső egyedül maradás hideg leheletétől, ami megérinti az embert.

Szakítás után már ne újíts fel régi kapcsolatokat, ne szervezz még egy búcsúlefekvést, újrakezdést, és ne alakíts ki “se veled-se nélküled” jellegű kapcsolatokat. Az élet teremt olyan helyzeteket, amikor választani kell. Ne menekülj el a döntés, a választás felelőssége elől.

E szociálisan és érzelmileg gyermekded nemzedék, amely olcsó és tetszetős mítoszokkal, jelszavakkal és tekintélyszemélyek által könnyen irányítható, a legkívánatosabb tömegbázisa mind a diktatúráknak, mind a globalizációs társadalmaknak.

A társadalom torzulásának és a beteg társadalomnak az a jele, hogy mítoszok szerint él, és nem a racionalitás szerint.

Aki irgalom nélkül akar bátor lenni, aki mérséklet nélkül akar hatalmas lenni, aki szerénység nélkül akar vezető lenni – az a pusztulásba indul.

Nincs olyan inga, amelyik csak egy irányban leng ki! Ha a sors nagy örömöket hozott, elhozza a nagy szenvedéseket is. Persze lehet apró örömök és pirinyó bánatok között is élni… De érdemes?

Az ember gonosz és bosszúálló lény. Igenis beleköp abba az immár üres tányérba, amiből tegnap még jóízűen vacsorázott. Újra vágyik a nagyszerű ízekre. S ez a vágy a ragaszkodás!

A félelmektől való megszabadulás legegyszerűbb és legbátrabb módja, ha közel megyünk hozzájuk és átéljük őket.

A depresszió úgy kezdődik, hogy meg vagy győződve arról, hogy a jövőd ugyanolyan lesz, mint a jelened.

Ha valamelyikük akármilyen hatásra (…) felnőtté válik, már csak idegesíteni fogja partnere gyereklelkűsége, a másik riadtan nem érti, hogy mi történik, és csalódottan eltávolodnak egymástól.

Mind a túlburjánzó őszinteség, mind a túlburjánzó hazudozás és elhallgatás nem embernek valók, szétrombolják az intim kapcsolatokat.

Az emberek nagy részének a szerelmében van egy nárcisztikus elem: vágyaikat rávetítik szerelmükre, és tulajdonképpen a másikról alkotott fantáziájukba szeretnek bele. S amikor kiderül, hogy a valóságban mégsem olyan, ő lesz a bűnös

A szerelem extázisában mindenki a legragyogóbb arcát mutatja.

Végül is meddig él egy kapcsolat? Házasság vagy barátság – mindegy. (…) Ameddig úton vannak. Amíg még tartanak valahonnét valahová. Amikor már csak önmagukat ismétlik, végszavaik vannak, monológok hangzanak el, amelyek a beszélgetést helyettesítik, akkor véget ért.

A szerelem idővel szeretetté változik. (…) Vagy unalommá, esetleg gyűlölködéssé.

Van egy régi legenda, amely szerint egy fehér és egy fekete angyal kerülgeti a Földet, és figyelik, hallják, hogy az emberek mit mondanak, gondolnak. Ha valaki jól állítja be magát, jót vár, jót remél, akkor a fehér angyal azt mondja, hogy “úgy legyen”. És a fekete angyal köteles erre rámondani, hogy ámen. Ha viszont valaki rosszul állítja be magát, szomorú, keserű, akkor a fekete angyal mondja azt, hogy “úgy legyen”. És a fehér angyal köteles rámondani azt, hogy ámen. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy a hívő, az optimista, a jóra készülő emberek dolgai általában jobban sikerülnek, mint a keserű, pesszimista és rosszat váró emberekéi. Ez nagyon szép legenda, amely megmaradt bennem. Vigyázni kell, hogy mikor száll el fölöttünk a két angyal. Csakugyan hiszek abban, hogy az egyik legfontosabb dolog a bizalom.

A delphoicától jóslást kértek az emberek, a jövőjükre, a sorsukra voltak kíváncsiak. A jós azt felelte: ismerd meg önmagadat, és tudni fogod a sorsodat. Mert a sorsod te vagy. Nem külső erők uralkodnak rajtad, az istenek benned vannak, és jellemed, személyiséged alakítja, formálja jövődet. Változtass magadon, és változni fog a sorsod is. Fogadd el magadat, és el tudod majd fogadni sorsodat is.

Az emberi pszichikum nem struktúra, hanem halmazat. Méghozzá többféle személyiség, pontosabban személyiséglehetőség együttlétezése egymás mellett. Egyik domináns, a többi lappang. Az élethelyzetek radikális változásaira nem a személyiség struktúrája és mechanizmusai változnak meg, hanem egy másik személyiséglehetőség lép előtérbe.

Egy embert szeretünk vagy utálunk a maga teljességében. Nem bonthatjuk fel tulajdonságokra, nem mondhatjuk, hogy vállaljuk belőle azt, ami kellemes számunkra, elutasítjuk, ami zavaró és bosszantó. Egyetlen kérdés létezik csak: Úgy, ahogy van és ha ilyen marad, kell-e nekem?

Soha ne sakkozzatok az Istennel! Az Isten mindig tud új figurákat teremteni a táblára, amikor azt hiszitek, hogy már megnyertétek a játszmát.

A hosszú és jó életet nem évekkel, hanem élményekkel és megismeréssel mérik.

Minden emberi kapcsolat az adás és az elfogadás képességén alapul. Addig él, amíg öröm adni és elfogadni.

Minden kapcsolat, történés valahonnan valahová tart. Erre kell figyelni. Úton vagyunk-e még? Vagy már csak ismételjük magunkat? Mit “hoz ki” belőlünk az együttélés? Jót? Előre lépést, derűt, szabadságot, munkaképességet? Rosszat? Idegességet, beszűkülést, rosszkedvet? A kapcsolat változik, és benne változunk mi is. Előfordulhat, hogy az utak szétágaznak. Ha tartósan úgy érezzük, hogy már nincs dolgunk egymással, harag és gyűlölet nélkül is el lehet búcsúzni. Azonban sokszor a másikra haragszunk, mert nem olyan vagy nem vált olyanná, amilyennek elképzeltük. Pedig nem tehet arról, hogy nem vagyunk elég jó emberismerők, és olyat kértünk, amit nem tud megadni. Elmenni könnyen kell, ahogy a levél leválik a fáról. Elmenni egyszer szabad csak és véglegesen. Egy foghúzás rossz, de elviselhető. De ha mindennap húznának rajta egy keveset – azt nem lehetne kibírni. Az ilyenfajta szétválásban tönkremegy két ember.

Az ember biztonságra és bizonyosságra vágyik. Egy napon rájön, hogy úgysem kapja meg. Ha ki tudja kerülni a cinizmus, a fanatizmus és a közöny csapdáit, akkor ugyan nagyon magányos lesz, de nagyon erős.

Csak azért lehetünk néha boldogok, mert nem általában vagyunk azok.

Flow

A minap épp a zenéimet hallgattam és az általam kedvelt shuffle-üzemmód ezúttal rátalált egy eldugott 60perces fájlra, amit még soha nem hallottam: egy évek óta kallódó Feldmár András előadás hangfelvétele. Na nézzük gondoltam, tud-e újat mondani az öreg, aki hát elég sokszor ismétli magát, bár jóideje nem hallottam tőle semmit. Beletekerek, igen, “boszorkánykódex”.. blabla már volt… majd még tovább tekerve új részekhez értem.
Csíkszentmihályi Mihályt idézte (akinek a nevével néhány napja találkoztam először, ez jelenthet valamit!), aki szerint a boldogság mintegy mellékhatása a Flow állapotnak. Ez egy olyan vékony sáv, amikor úgy élünk, dolgozunk, hogy se nem unatkozunk, se nem szorongunk. Idézem a Wikipédiából:

“A flow olyan állapotot jelent, amikor az ember teljesen elmélyül abban a tevékenységben, amit csinál. A koncentrálás és a kontroll érzése ekkor nagyon magas, és úgy érzi, mintha egy energiabomba lenne, mintha a mindennapi problémák megszűnnének, a gondjai háttérbe szorulnának. Az időérzékelése is megváltozik, mert úgy érzi, mintha állna az óra. Bármilyen tevékenység kiválthatja ezt az érzést: sportolás, művészet gyakorlása, gyerekekkel játszás vagy akár éppen a futószalag melletti munka. Ez azt jelenti, hogy a flow nem a tartalomtól függ, hanem a tevékenység minőségétől. A legfontosabb feladat, hogy legyen előttünk egy konkrét cél. A kihívás sem lehet túl magas, de túl alacsony se, mindig optimális szintre helyezzük. A megfelelő mérték révén lehet a a legjobban teljesíteni, és ehhez viszonyíthatjuk a képességünket. Ez azért fontos, mert az eredmény befolyásolja a hogylétünket: ha jól teljesítünk, jól érezzük magunkat, és boldogok vagyunk; ha pedig nem tudunk teljesíteni, rossz hangulatunk lesz, a kudarcsorozat pedig depressziót okoz. A tevékenység közben nem tapasztalunk boldogságérzetet, ahhoz túl erősen koncentrálunk, de utólag létrejön az önmegerősítés, a kiteljesedés és az elégedettség érzése – melyről Csíkszentmihályi kísérleti alanyai is beszámolnak. Akiknek gyakran van flow-élménye, azoknak az életminősége is jobb.”

Feldmár többek között a következővel egészítette ezeket ki. Nagyjából szó szerint a lényege ez volt:
Keresnünk kell és megtalálni azt a pontot, ahol folyni(flow) tudunk és megtanulhatjuk mire is vagyunk képesek, ne többet és ne kevesebbet csináljunk intelligenciánknál. És ezt csak úgy tudjuk megtanulni, ha apránként kísérletezünk és hibákat követünk el közben. Olyan munka találása a cél, ami nem fárasztja el az embert, hanem a 8-10 óra munka végén jobban érzi magát, mint a munka legelején. Nem szorongunk a feladatok súlya miatt, de nem is unatkozunk közben. Energiát ad, táplálja a munkavégzőt nem pedig fárasztja.
Később egy híres holland nőt hozott fel példának (nem értettem a hangminőség miatt a nevét, állítólag könyv és film is van róla). Neki nehéz volt munkát találnia – talán az első Gazdasági Világválság idején volt ez? -, de mégis mindig vigyázott a lelkére, – ahogy Feldmár mondja – hogy az ép és töretlen maradjon. Nem volt hajlandó elviselni semmi olyan helyzetet, ami megalázta vagy megbántotta. Ilyenekben nyilvánult meg, hogy például volt egy jólfizető állása, de a főnöke egyszer csak ki akart kezdeni vele és ő abban a pillanatban otthagyta a munkáját és keresett másikat. 15-16 különféle munkát vállalt, mindenre igent mondott, de abban a pillanatban amikor rájött, hogy az neki nem jó, otthagyta azt.
Kapcsolataiban ugyanezt csinálta, amint nem érezte jól magát valakivel, otthagyta az illetőt. Tömören ennyi.
Ez egy nagyon jó stratégia. Ha meg akarom találni azt az embert, vagy azt a helyzetet ami nekem jó, akkor a legrosszabb stratégia az, ha sok időt töltök el olyan helyen és olyan emberekkel ami nekem nem jó. Mert akkor az életemet vesztegetem – mondja Feldmár.

Ez tehát elég sok területen nyerő stratégiának látszik. Ami bennem érlelődött egy ideje és ide tudom csatlakoztatni az az, hogyha bizonyos emberekkel nem érzem jól magam, vagypedig jól érezném, de túl sokszor ütközök falakba általuk (mindig mindenre automatikusan ‘nem’ a válaszuk), akkor egyszerűen ne keressem már a társaságukat, ne erőltessem a dolgot.. Mindig a sima, gördülékeny út felé kell haladni, ahol nincs ellenállás. Meg kell nézni a természetet, a folyó sem emelkedőnek felfelé folyik. :)
Ha pedig a munkahelyén nem érzi magát jól az ember, akkor változtatni kell valami dolgon ha megtehetjük és van rá befolyásunk, ha nem, kilépni az adott munkából. Az élet úgyis majd segít megtalálni a helyünket utána. Rengeteg irányba flexibilis tud lenni a jelenlegi munkám szerencsére, tennem kell az ellen hogy unatkozzak munkavégzés közben erre most rájöttem, izgalmasabbá, kihívásabbá kell tennem az egészet.

A félelmek legyőzésének egy módja

Ez a módszer megtanított engem arra is, hogyan lehet apránként, saját tempóban legyőzögetni a félelmeinket. Olyanokat amikről esetleg nem is tudtunk előtte. És mi döntünk, mikor vállalunk be egy apró, esetleg nagyobb félelem-kiiktatást. Bár tapasztalataim szerint az Élet nagyon következetesen és korrekten, fokozatosan visz bele ilyen helyzetekbe, nem jellemző hogy mélyvízbe kellene fejeseket ugrálni.

Mondok példát olyan helyzetre, ahol fel se tűnt volna mindez ezelőtt:
Egy ilyen félelem például a “mit fognak gondolni, ha..” névre hallgat. Én speciel ezt apai ágról örököltem már tudom. De valahogy ösztönösen folyamatosan kűzdöttem ellene, már gyerekként is – mára szerintem többnyire eltűnt.
De egy gyakorlati példa, talán kapcsolódik ehhez: ha például egy szórakozóhelyen megpillantasz egy nagyon régről látásból, esetleg köszönőviszonyból ismert valakit. De mondjuk 8-10 éve nem láttad, és akkor is csak tegyük fel párszor köszöntetek, nem is beszéltetek soha (sőt végülis akárkire vonatkozhat ez, egy vadidegenre is – haladóbb fokozat :)).. Szóval hezitálsz, odamenj-e hozzá köszönni, szóbaelegyedni? Ugyan minek, – gondolod – úgyse emlékszik rám, meg egyébként is, kínosan is alakulhat egy ilyen szitu.. Menj bele ilyenkor a játékba csakazértis, csináld! Kezdj el szóbaelegyedni az illetővel és figyeld meg, pozitívan alakult-e az egész történés vagy nem? Utólag megérte odamenni, vagy sem? Ez egy igen-nem helyzet.. Egyik problémám nekem egyébként, hogy fejben lesakkozok mindenféle lehetséges kimenetelt hasonló helyzetekben és a megvalósításukra, a cselekvésre már nem marad energia, vagy kedv.. Vagy a félelem bénítana meg ilyenkor? Hmmm.. ezen még majd gondolkodok..

Egy biztos, a félelem nem valós. A félelem csak a fejlődésed útjában álló akadály. Amint képesek vagyunk szembefordulni vele, az szertefoszlik és helyére szabadság tódul. A félelmek apránkénti lekűzdésével válhatunk egyre erősebbekké. Ezeket nem árt folyamatosan szem előtt tartanom azt hiszem.

Ha bármilyen apró döntéshelyzet elé kerülsz, mindig figyeld meg, vajon melyik az a kimenetel, amelyiktől tartasz egy picit? Melyik utat próbálnád inkább elkerülni valami megbúvó félelemcsíra miatt? – Válaszd azt!