Szerintem nem való vagyok városba. Ugyanúgy, mint ahogy a fehér macskám se való lakásba. Nem érzi jól magát, fogságban van ő itt. Mint valami kényes, nemes fogoly úgy viselkedik. És szinte csak a kajára tud gondolni, ami lekötné. Ritkaságszámba megy, ha játszani látom egy-egy rövid időre.
A másik nem ilyen. A másik tipikusan az a jókedélyű, életvidám cica, aki egyszerűen elvan. Mindennek örül, amit kap elégedett vele, nem reklamál. Neki önfeledtség, vidámság az élete. Ahogy egy tipikus szobacicának lennie kellene, a nagykönyvbenmegírt módon. Az elsőként említett macska viszont mutatott már tükröt nekem egy-két dologban, és most is úgy gondolom, meg érzem, de inkább csak: most kezd kikristályosodni, hogy nekem is lehet hogy nagyrészt ez a bajom. Nem vagyok otthon a városban.. Imádtam Pestet amúgy: a mindig izgalmas új területek felfedezését városbeli gyaloglásaim közepette, vagy hát ugye a mindig pezsgő éjszakai életét. Hogy mindig van hova elmenni egy jó koncertre, programra. A lehetőségeit, meg egyáltalán: ez egy szép világváros. (lehetne. Prágát például simán “illene” űberelni ilyen adottságokkal.) Mindegy, szóval összességében szeretem most is a várost, viszont a társadalmat, a maga komplex betegségtüneteivel együtt, már egyre kevésbé. Már egyre kevésbé “vicces”. Minek húzzon le nap-mint-nap ez az egész elmebeteg cirkusz? Mint egy őrült hangyaboly, aholis nem a beteg, vagy kívülálló egyedeket taszítja ki magából a szervezet, a boly, hanem épp fordítva, a boly a súlyosan beteg és őrült és az egészséges gondolkodású számít őrültnek, nemodavalónak?.. De komolyan, egy kirándulás után mondjuk visszatérni a jólmegszokott szennyvízcsatorna-komplexumba kétmillió zombi közé milyen érzés.. Király. De ha megtehetem hogy váltok? Mert megtehetem. Mert bárki megteheti szerintem valójában, csak először is akarni kellene, igazán.. Aztán meg tenni érte.
Elég komoly váltás előtt állok: eddig soha nem éltem nem-városban, vagy nem-emeletes házban. Érdekes dolog belegondolni, mi lett volna ha nem így van? Ha nem ilyen családba születek, hogyan alakul az életutam. Mondjuk akkor a számítógéppel sem ismerkedem meg ilyen korán és összességében jó azért, hogy ez így történt. Viszont visszagondolva gyerekkoromra, mindig is szerettem a növényeket. Meg az állatokat is, persze! Volt hogy ültetgettem magokat, mindenfélét, babot például és néztem ahogy kicsírázik és növényke lesz belőle. Persze ezek soha nem voltak hosszúéletűek, lakásban? Nem a legegészségesebb környezet egy növény számára. És hát egy állat számára sem, ahogy elnézem az “érzékenyebb” típusú macskámon.
Úgyhogy idén tavasszal tudatosult bennem, hogy nekem is a természet közelében van a helyem igazán. Minél közelebb hozzá, minél inkább szimbiózisban. Ezért is nem félek hogy mi lesz (mert sokak szemében látom a félelmet, magam helyett is). Hogy meg tudok-e állni a saját lábamon, tanyai körülmények között gyakorlatilag?.. Egyrészt, hát bízom a Gondviselésben, másrészről meg, márciusi természetbeni túrázásom közben rájöttem, hogy létezik egy valamiféle autodidakta tanulási mód a természetben járva, egy szint, amikoris a Természet mintegy “megmutat” dolgokat, segít. El lehet boldogulni a természetben mindenképpen, ha megérti az ember az egésznek a lelkületét, alapját. Ha eléggé nyitottan és óvatosan, tisztelettel közlekedünk “odakint”. Ma, ha egy városi ember kikerülne egy lakatlan szigetre, hány napig élne túl?.. És akkor gondoljunk csak egy őserdei törzsre, vagy az eszkimókra! Na azok kemények!.. Ki van jobban képben ők vagy mi? És kik a boldogabbak vajon? Akiknek megvan minden kényelmük és folyamatosan csak a vágyaikat hajkurásszák?
A macskából kiindulva: ő csak olyankor él, amikor vadászhat, kiélheti vadászösztönét. Szánalmas módon ezt városi lakásban kizárólag nyáron teheti meg és méghozzá: legyeken.. De olyankor önmaga, olyankor olyan, mint egy igazi ragadozó macskaféle a természetből. De csak olyankor. Minden máskor inkább emberi: manipulál, nyávog, méltatlankodik és nem utolsósorban általánosságban fél, retteg.. Viszont cserébe megvan a kajája mindig, ki van takarítva alól az “ól”. Az ember is luxusbörtönben él a városi életmódjával, megvan mindene, viszont robotolnia kell, hogy fenn tudja tartani, azt a kényelmet, amit nagyon könnyű megszokni ám. Hát hol látunk olyan élőlényt a természetben, aki ne tudná fenntartani magát, el kéne őt tartani akármilyen téren is? Márpedig a városi ember pont ilyen, hajtja a mókuskereket, cserébe neki semmivel nem kell törődnie, a segge is ki lesz törölve. Természetben viszont nem élne túl, teljesen kiszakadt belőle már. Egy illúzióban él, az illúzión belül.
Az ember csak a természettel harmóniában élhet teljes életet. Az elvárosiasodás tévút. Kiteljesedni csak természetinspirálta környezetben lehet hosszútávon, legalábbis számomra úgy érzem. Van, aki attól félt: “Csak nem fogsz remete életet élni?”.. – Hm.. És ha igen akkor mi van?.. Meg miért gondolja ezt bárki is lesarkítva a magány egy formájának?.. “Ha Isten velünk, ki ellenünk?” Az igazi teista nem fél a magánytól. Hol a magány akkor, ha valaki képes meglátni mindenben Isten megnyilvánulását, hol az egyedüllét olyankor? Máskülönben meg egy emberekkel zsúfolt szobában is érezheti az ember magát egyedül.
Nekem egy kérdésem van csak: meg lehet unni vajon a természetet?
“— Az élet semmilyen területén se gátoljon meg cselekedeteidben, hogy az esetleg sérti másnak az illendőségről vallott elképzeléseit.
életIGENLÉSem naplója 
Legutóbbi hozzászólások